Tehát múlt hét péntek…szörnyen indult. Elvileg hatalmas házibulit szerettünk volna, de sajnos a fővárosból nem tudtak lejönni a kedves kis szeretteim így négyen vágtunk bele az életbe. De sebaj, új barátságot kötöttünk Johnnie Walker-el aztán célba vettük a sörkertet. Nagy élmény volt elhajtani a bunkó kajakos fiúkat, akik persze azt hitték, hogy minden lányt megkaphatnak… hát lehet, csak minket nem lehet a bunkózással levenni a lábunkról, de sebaj, elmentek… Végül jött, aminek jönnie kellett. Miért van az, hogy minden hozzám illő fiúval van valami gixer? Úgy érzem, hogy ez örök talány marad. Megismertünk két fiút, szerencsére normálisabbak voltak, mint az kajakosfiúk:D Sajnos én már elég korán teleittam magam, és úgy döntöttem, hogy irány a Jate, és ott hagytuk szegény fiúkákat. Már út közbe jöttünk rá, hogy szépen felálltunk, és hagytunk mindent ott anélkül, hogy akár köszöntünk is volna. De nem tudtunk mit csinálni. Odaértünk a buliba, táncoltunk, iszogattunk, igazi laza partyka volt, de nekem nagyon tetszett. Egyszer csak valaki megfogta a derekam és mikor megfordultam, ott állt mögöttem az egyik srác. Addig táncoltunk, beszélgettünk, hogy elvesztettem a többieket. Gondolom nem találtak, és hazamentek. Picit még maradtunk, de magamhoz képest egész korán hazaindultunk. Reggel 6ig beszélgettünk a ház előtt, aztán elmentünk reggelizni, hazamentem, és mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem aludni, kb másfél órát sem aludtam, mikor apukám hívott, hogy melyik busszal szándékozom hazamenni, és itt véget is értek az az álom, hogy majd én délig alszok. Persze…. így szokott ez menni. Délután felszálltam a buszra, de még mindig a szőke herceg járt a fejemben. Valami túlzottan megfogott benne. Ez sose jelent jót. Egyszer volt a sex és new yorkba egy olyan rész, ahol Carrie teljesen belebolondul egy srácba, és mikor kérdezik tőle, hogy hogy néz ki, nem tudott válaszolni. Én is így éreztem magam. Nem mondom, hogy belebolondultam, de egyszerűen nem emlékeztem az arcára, nem emlékeztem a hangjára, az illatára, csak arra, hogy jól éreztem magam vele. Estefelé, ahogy megláttam, hogy elérhető Fb-n, rögtön ráírtam, és mint egy kislány, vártam, hogy mikor fog visszaírni. Végre visszaírt. És elkezdődött aminek nem kellett volna. Tanács minden nőnek: SOHA NE KEZDEMÉNYEZZ!!! SOHA!!!! Nem tesz jót… Senkinek. Szerencsére 10perc után észbe kaptam, hogy mit is csinálok, erre taktikát váltottam…. Az elérhetetlen. “Hát találkozzunk?” “Nem is tudom…” “Lehet róla szó… ” Persze, majd belegebedtem, hogy írjak neki valami kedveset, de nem, tartani kellett magam. Vasárnap visszamentem Szegedre, hát persze, nem alakulhat minden olyan simán, mint ahogy szeretnénk. Épp csináltam a kis dolgaimat, szobatársam cuccai szanaszét mindenfelé, én se vagyok túlságosan rendszerető, de hát mindegy, úgy voltunk vele, hogy a mi szobánk. Szóval tettem-vettem, amikor beállít a lakás tulaj és a kedves felesége, hogy mit képzelünk mi magunkról, hogy így leharcoltuk ezt a jó kis szobát. Semmi baj, hogy ez a jó kis szoba épp annyira szigetel, hogy befúj az erkélyajtón a szél, és beázik az ablak, de így igaz, mi csináltuk ezt is. Na mindegy, minősíthetetlen hangon beszéltek velem, azt mondták, hogy szeptemberben viszontlátásra és úgy döntöttem, hogy jól van, akkor én ebben a szent pillanatban összepakolom a cuccaimat, és megyek amerre látok. Hát, pár utcányira jutottam, egyik barátomnál töltöttem pár napot, szerencsére ilyen kedves ismerőseim vannak, hogy segítenek, ha sz#rba a magyar… És éppen miközben szenvedtem azzal, hogy egyensúlyban maradjak, miközben 6táska lóg a nyakamban, megszólalt a telefonom. Csodás, remek… Elővadásztam, hát ki hívott? Hát persze, hogy a pénteki macsó… Miután ellihegtem neki, hogy épp egy hatalmas költözködés közepette vagyok, megkérdezte, hogy találkozunk e akkor valamikor. Örültem, mint majom a farkának, megbeszéltük, hogy mikor, hol. Eljött a várva várt nap, szerencsére pont elkapott az eső, így a reggeli dögös vadmacskából egy ázott kiscica lettem. Szuper, kezdett kudarcba fulladni az egész hetem. Először hajléktalan lettem, utána, szétázok, mi jöhet még. Teljes reménytelenséggel vártam, hogy mikor fut be. Egyszer csak megláttam, hogy integet egy autóból, beszálltam, és akkor eszembe jutott minden a péntek estéről. Az arca, a hangja, az illata. Uramisten… Az illata… Én pedig úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, megszólalni sem bírtam. Valami nagyon levett a lábamról. Csak nem tudom mi…
Nem tudom, hogy miért, de nagyon jól éreztem magam vele. Végre sokat nevettem, és olyan dolgokról beszélgettünk, amikről átlagos emberek szoktak. És jó érzés volt. Aztán “haza”vitt. Másnap elmentem futni, akkor is találkoztunk picit, és akkor is ugyanaz az érzésem volt. Csak szimplán, egyszerűen jól. Amit már nagyon régen éreztem. Csak persze jöttek a problémák sorban…. és nem tudom, hogy miért kell mindenen megfeszülni mindig. És már abba belekezdeni sem jó, ami ilyen morcosan indul…nemde?
